• Bayer Árpi

Játékhoz kiállítást? Játékhoz kiállítást!

Marosvári Tamás fordítva ül a lovon. A múzeumi gyakorlathoz képest legalábbis teljesen ellentétes irányból közelít ahhoz, hogy hogyan lehet kiállítást csinálni. Élményt ad, ehhez hoz létre kiállítást. Már ez is felvet kérdéseket. De egy biztos: végig szeretném játszani a többi karakterrel is a kiállítást!


A kurátori gyakorlat rendszerint a témához kapcsolódó tárgyakból indul ki, ezt egészítik ki az installációk, a látvány, és ezután jön az egyéb aktivitás, meg a múzeumpedagógia. Tamásnál a koncepció megfordul: játékban, élményben gondolkodik, és ehhez hoz létre egy kiállítást. Erről szólt már a Döntések és döntéshozók című játéka is, ami iskolai tornatermekbe kerülő ideiglenes kiállítás és stratégiai játék volt, a héten pedig megnyílik újabb interaktív kiállítása, a Naplóval a fronton innen és túl.


Krisztinavárosban, a Pauler utcában egy korábban vendéglátó helyként működő pincébe érkeztem egy esős őszi délutánon. Az ajtón lakat, de nyitva van, bentről csak kopácsolás hallatszik. Még készül a tér, érkeznek a kölcsönbe kért anyagok a Széchényi Könyvtárból és más helyszínekről. A tárgyak nagy része azonban Tamás saját tulajdona, gyűjtötte őket vásárokban, online piactereken, régiségboltokban. Hobbinak, munka mellett, irreális vállalkozás lenne egy ilyen kiállítás létrehozása. Az Első Világháborús Centenárium Bizottság támogatása tette lehetővé a megvalósítást, a látogatás pedig ingyenes.


A fogadótér a bárpult mellett terül el, ahol a választható karakterek képe néz szembe az érkezővel. Az ő bőrükbe bújva élhetjük végig az első világháborút. Egyszerű, de igényes és hatásos az arculat, így már az előtérben is egy kicsit a Nagy Háború korában érzem magam. A négy karakter négy különböző perspektívából mutatja be a háborús éveket: két férfi és két nő, két tehetősebb és két kevésbé rangos családból származó karakter közül választhatunk. Naplójuk fiktív, de valós eseményekre támaszkodik, a kiállításban pedig feladatlapként és vezetőként is szolgál. Szentháray Artúrt választottam, a katonatisztet, majd közel egy órára eltűntem kiállításban.


Minden itt kezdődik

A feladatlapok olajozottan működnek: rövid, pár bekezdésnyi szöveg, helyszínnel és dátummal, olyan mennyiségben, amit még végigolvas az ember. Nem egy lineáris kiállítás a Naplóval a fronton innen és túl, hanem egy zegzugos labirintus, ahol az útvonal is a naplóból derül ki. Szentháray Artúr megfordul a polgári lakásban, a postán, a fronton, és a kórházban is. A paraszti lakás vagy a szatócsbolt olyan terület, ahova ezzel a karakterrel nem jutunk el.

Minden tapintható, sőt: fel is használod a tárgyakat.

A naplók a nagy történelem eseményeit követik, amikről a kiállításban kis keretbe foglalt szövegek emlékeznek meg. A játék végéig történetközpontú marad, egyszer se veszítettem el a kontextust, benne voltam a történetben, használtam a kiállított tárgyakat. Igen, egy kiállításban kézbe fogtam a pisztolyt, kinyitottam a postai borítékot, felpróbáltam a gázmaszkot. Mindegyik tárgy megérinthető, sőt, egyes feladatok nem is oldhatók meg a tárgyakhoz tárgyakkal való interakció nélkül: fejtsd meg Morze-üzenetet, írtam korabeli írógépen, cenzúráztam tábori postát.


A feladatok kapcsolódása buzdítanak a kiállított tárgyakkal, de az igazi erősségük az univerzalitásuk. Nem építenek előzetes tudásra, sokkal inkább az élményről, az interakcióról szólnak. A feladatok nem egy kiállításban kiöltendő dolgozatot idéznek, hanem egy interakciókkal teli történetet támasztanak alá. Testközelből végigkíséred a főszereplőt, miközben megismered a Nagy Háborút. A feladatok nem nehezek és nem kötelezőek, a tárlatot végig lehet járni kiállításként is, napló nélkül. (Bár szerintem nem érdemes a velejét kihagyni.)


Csendélet a postaállomáson

A múzeumok szempontjából persze kérdéseket is felvet az "interaktív kiállítás". Legfontosabb a hitelesség kérdése: mit ad át a játék, és mi az, ami ebből esetleg félrevezet, nem valós eseményekre, nem korabeli tárgyakra épít? Nem muzeológus vagyok, hanem történész, de amit láttam, azok közül nem lógott ki lóláb. Láthatóan vannak az utóbbi időben készített elemek, másolatok, de ezek nem is akarnak eredetinek tűnni. A részletekre való odafigyeléssel szépen elkülöníthető, hogy mi az, ami valóban legalább 100 éves és mi az, ami a játék élmény fokozása miatt került oda hangulati elemként. A hangulat pedig nagyon jól átjön, annak ellenére, hogy egy citromsárgára festett falu teremben sétálunk. Utólag, amikor fotóztam a helyszíneket tűnt fel, hogy a fényképen ez a szín de uralja a teret. Közben azonban teljesen másra fókuszáltam. A moziban sem a terem díszítését figyeljük egy jó filmnél, hanem a vásznat – ami itt a napló, és a berendezett enteriőrök.

Távíró, pisztoly és ketrec a postagalamboknak a fronton

Ezzel együtt a hozzáértők biztos találnának kritizálni valót. Ez egy olyan terület, ahol néha a múzeumoknak is kihívás: a műtárgyak gyűjtése, feldolgozása, kutatásra rengeteg időt és energiát igényel, nem beszélve a befektetett pénzről. A tárgyak többségéről Tamás tudna mesélni, azonban valószínűleg sokkal hamarabb véget érne a történet, mintha azt egy muzeológus dolgozta volna fel. Itt nem a tárgyak állnak a középpontban. Ez megmarad a múzeumok versenyelőnyének.


A Naplóval a fronton innen és túl csupán egy hétig látható, úgyhogy érdemes felkeresni a naplóval a fronton ilyen is túl pincéjét! Jó élmény, ha pedig (oktató) játékokkal foglalkozol, akkor inspiráló és gondolatébresztő. Ha lenne osztályon, ami ezt akkor tanulja, én biztos elvinném őket. A múzeum szempontrendszere felől nézve a játék felvet kérdéseket, vitára és gondolkodásra ösztönöz.


Ha van gondolatod a kiállításról, vagy a cikk által felvetett szempontokról, szeretettel várunk a Múzeumi Játékmustra csoportba, ahol folytathatjuk A közös gondolkodást!

 
  • Facebook
  • YouTube

©2018 by Open History. Proudly created with Wix.com